A nyulakról

"Az kevésbé lenne hiteles a publikumnak, ha mindezt csak a kormány állítaná."

Dr. Adorján András (NGM) - Figyelő Medicina XXIX., 2014. november 14.

Nyolcan-tízen ebédeltünk ma az étteremben, amikor a tulaj bejött az utcáról és azt kérdezte:

- Nincs itt meleg?

Mire végignéztem a vendégseregen és csak annyit mondtam:

- Nem tudom, nem ismerem az urakat.

"Ki minek nem mestere, gyilkosa az annak" - mondja apám.

"Amit a ház elnyel, vissza is adja." - mondja apám.

"Ha egy macska egyszer ráugrott a forró sparherdra, soha többet nem ugrik rá. Igaz, a hidegre sem."

"Fosol, esel."

"Az újraindítás a számítástechnika aszpirinje."

Ha 1994-ben az Inter-Európa Bank nem küld el a Hill Intenationalhez kideríteni, hogy milyen csávó is vagyok valójában, valószínűleg sohasem találkozom ezzel a kifejezéssel.

Már az is mókás volt, hogy a rólam szóló értékelést nem adták ki nekem, bár végül egy szolid rezümét a rendelkezésemre bocsátottak. Abban szerepelt, hogy "elemző térszemlelete nagyon jó, alkotó térszemlélete kiváló".

Persze fogalmam sem volt arról, hogy ez mit jelent, internet nem volt még, így nem tudtam utána nézni, egyébként is, az egyszerű lelkemnek elég volt annyi, hogy valamiben nagyon jó (kiváló) vagyok.

Meg kell valljam, azóta sem néztem utána, mit akartak ezzel mondani, mindenesetre úgy alakult, hogy 2001-ben, amikor beköltöztem életem eddigi legrosszabb albérletébe (ez nem helyes megfogalmazás, de erről majd máskor), és a főbérlő közölte, hogy az ótvar kanapéját nem akarja elvinni, nekem meg nem volt kedvem más "összecsunyázott" heverőjén aludni és ezért fejembe vettem, hogy leviszem a szénporos pincébe, megvilágosodtam. Ugyanis láttam, hogy a kanapé befér a pincerészünkbe.

Volt egy ismerősöm, akire a komfortosítást (leginkább festés-mázolást) bíztam - isten nyugosztalja, szegény évekkel ezelőtt elitta a máját -, vele vittem le a pincébe a bútort. Többszöri próbálkozás után sem sikerült berakni, az ismerősöm már feladta volna, de én kitartottam: mondtam neki, tudom, hogy befér. Nagy nehezen be is raktuk - milyen jó, hogy a kárpit miatt engedett a cucc. Persze nem tudtam nem arra gondolni, hogy aki ezt majd ki akarja hozni, meg fog szenvedni vele, de hát ez legyen a holnap problémája - gondoltam akkor.

Majd később elmesélem, milyen szöveg kíséretében rakott ki a tulaj négy hónap múlva, de ez itt most nem érdekes. Mindenesetre amikor eljött a kiköltözés ideje, megkértem a költöztetőket, hogy volna itt még valami: egy heverőt kellene felhozni a pincéből. Persze tisztes távolból néztem az akciót, ahogy szenvednek vele, közben elmondták mindennek a figura anyukáját, aki azt oda betette. Mondtam, nem tudom, ki volt.

Eltelt csaknem tíz év, én újra költöztem.

Csak most szembesültem vele, mennyi kacatot hord magával az ember, ehhez képest az anyai nagyanyám háza maga volt a puritanizmus az egy darab Házi áldással, és négy darab családi fényképpel.

És újra szembe jött a térszemlélet, mert x darab shelles Ferrari és James Bond matchboxot akartam elrakni egy fénymásoló papíros dobozba - és ismét láttam, hogy azok oda beférnek. Mintegy tizenöt perc játék után sikerült megoldani a matchbox-tetrist, és én konstatálhattam, hogy a Hill International nem tévedett.

A történetnek nincs sok tanulsága, talán csak annyi, hogy mindenki rendelkezik bizonyos képességekkel, amelyekről néha sohasem derül ki, mire valók, mindenesetre amikor szükség van rájuk, működnek.

Használjátok ezeket a tálentumokat, és soha ne kérdezzétek, hogy mégis miért...

Na még egyet, mert szófosós kedvemben vagyok, meg ezt is megígértem.

Van egy mondásom a humánerőforrás-menedzsmentről, mely szerint a cégeknek van erejük, van forrásuk, van menedzsmentjük, csak valahogy a humánra nem marad elég idejük, meg energiájuk.

Nem tudom, mit oktatnak a személyzetis-jelölteknek - mert hát valljuk be, ez a régi magyar kifejezés (személyzetis) és meghatározás fejezi ki legjobban a tevékenységüket -, de a sablonkérdéseik elképesztően fantáziátlanok és unalmasak.

2003 végén, amikor már elszegődtem Z-hez (ld. később, sokszor) még bent volt egy pályázatom az egyik biztosítótársaságnál, ahol elég jó benyomást tehettem a stábra, mert egészen az utolsó fordulóig mentem, de ott aztán visszamondtam a szereplésemet.

Az utolsó előtti fordulóban egy gyönyörű HR-es nővel társalogtam, aki - némileg lerontva a róla alkotott összképemet - egyszer csak feltette az egyik ilyen, általam gyűlölt sablonkérdést: hogy képzelem az életemet öt év múlva.

Azóta is szégyellem, hogy nem a következőt válaszoltam: egy év múlva, a vállalati karácsonyi bulin lassúzunk, majd hazakísérem. Rá egy hétre csókolózunk, majd elkezdünk randizni, két év múlva pedig feleségül veszem. Öt év múlva két gyönyörű gyerek szülei leszünk, hát így képzelem az életemet.

(Talán még nem mondtam, de ha IRL kell vagánynak lennem, akkor leblokkolok, tipikusan az a fószer vagyok, akinek a küszöb másik oldalán jut eszébe, mit kellett volna mondania a lépcsőházban.)

E helyett csak annyit válaszoltam: olyan munkát szeretnék végezni, ami kielégít és olyan javadalmazásért, amelyet megfelelőnek tartok.

Mire szinte rám támadt, hogy ez csak egy "élünk bele a világba" szemlélet, és mondjak valami konkrétabbat.

Egy pillanatig elgondolkodtam, majd ránéztem, és azt mondtam: "Nézze, én úgy gondolom, hogy azért dolgozunk, hogy megkeressük a pénzt az igazán fontos dolgokra: a családra, a barátokra és a hobbinkra".

Mire ő gondolkozott el, megenyhült és ezt válaszolta: "Tudja mit? Igaza van".

Ha Forrest Gumpot idézném, azt mondanám: ez minden, amit erről mondani tudok.

Merthogy ezt ígértem meg (az) előbb.

A múltam egy régi szereplőjével (hölgy az illető) futottam össze nem régen - nyilván a Facebookon -, és szinte rögtön a beszélgetés elején belefutottam a "párom" problémába.

Mint oly sokan, én is voltam nős, mint oly sokan, én is a főiskolai szerelmemet vettem el, de aztán úgy alakult, hogy jöttek bizonyos problémák (a fő probléma én voltam, nyilván), meg jött egy másik nő, és elváltam. Nem nősültem újból, mert mittudomén, mindenesetre tizenharmadik éve gyűrjük egymást, jóban-rosszban, illetve amikor erre kerül a szó, akkor mindig megjegyzem, hogy jóban még nem volt részünk, de ez természetesen csak erős túlzás, van két kezem, két lábam, meg egészség is van, bármennyire rombolom most is, szóval panaszra nincs ok.

Így aztán adódik a kérdés, hogy hogyan is nevezzem nagy nyilvánosság előtt a nőt, akivel megosztom az ágyamat, az asztalomat, a jövedelmemet (tudom, hogy ez mostanában már nem annyira divat) meg természetesen a fingásaimat, a rossz hangulataimat, a bunkó stílusomat és így tovább.

A tudatlan tömegek persze per "feleség" tartják nyilván (nyilván), de ez jogilag nem stimmel, a barátnő az kevésnek tűnik, úgyhogy számomra marad a "párom".

Ami persze jelenthetne férfi partnert is, nekem semmi bajom vele, és ha mondhatom, igazán érdekes lenne megvizsgálni a homofóbok (főként a bősz homofóbok) másik nemhez való viszonyát, bár lehet, hogy először a saját nemükhöz való viszonyukat kellene górcső alá venni. Biztosan érdekes dolgok derülnének ki.

Így hát marad a "párom", ami - ha belegondolunk - egy csodálatos kifejezés, hiszen "egy ember nem ember még a kapálásban sem", aztán a csodálatosság úgyis lekopik a hétköznapokban.

De ha valaki tud egy jobb kifejezést, szívesen várom.

Lehet, hogy valamiféle bemutatkozással kellett volna kezdenem a blogot, bocs.

Persze a részletek majd úgyis kiderülnek a posztokból - mindazon két-három őrült számára, akik egyáltalán idekeverednek, mert vagy a blogajánló vagy a rossz sorsuk ide hozza őket.

Nem fogom cifrázni, mert nincs túl nagy jelentősége: hímnemű vagyok, szexuális értelemben (is) a  nőket szeretem, idén leszek negyven, az általános felfogás szerint értelmiségnek számítok, mert elvégeztem a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát - épp ma találkoztam egy ifjú kolleginával az étteremben, ahova ebédelni járok, hát meg is lepődtem, hogy február harmadikán lehet államvizsgázni, mindegy. Az iPhone-t sem értem, úgyhogy ez a legkevesebb.

Anyai ágon második generációs, apai ágon úgy harmadik generációs értelmiség vagyok, szóval bizonyos értelemben a földszag a szprém (direkt írom így), nem a Chanel.

Talán még annyit, hogy jelenlegi foglalkozásom alapján gondnok, sofőr, bébiszitter és legfőképpen titkár vagyok, azt csinálom, amit mondanak, a kedvenc szavajárásom az "igen, kérem, úgy lesz kérem".

Mindehhez még annyit, hogy a "vicces fiú" kategóriába tartozom, tehát nem nagyon van komoly gondolatom, aztán az, hogy amit leírok vagy mondok, az vicces-e, egyáltalán nem érdekes.

Tudom, hogy Farkasházy Tivadar közutálatnak örvend, de én kimondottan kedvelem, ráadásul van egy általam imádott bonmot-ja, mely szerint "az a legjobb poén, amit én magam sem értek". Ez a magyar átlagnak és ami rosszabb, a többségnek értelmezhetetlen, de nem baj, hiába mondja azt a párom (ld. később) édesapja a vérének, hogy "lányom, ha száz embernek jó valami, akkor miért neked kell lenned a százegyediknek, akinek nem", mi már csak ilyenek vagyunk: szeretünk kilógni a tömegből. Nem direkt, mert ahhoz nincs elég bátorságunk, hanem születéstől, ami egyrészt rossz, mert macerás nem a szürke tömeghez tartozni, másrészt meg jó, mert ki a franc akar átlagos lenni. Főleg Magyarországon...

Mindezt azért tartom fontosnak leírni, mert az ország, így az internet is tele van idiótákkal, akik nem értik, hogy névtelenül nyilvános naplót írogatni, az nem valami perverzió, hanem lelki szükségszerűség, ugyanakkor eszem ágában sincs meggyőzni vagy megváltoztatni senkit, és bár nyitott vagyok az értelmes diszkusszióra, és hajlandó vagyok a véleményem megváltoztatására vagy korrigálására, azért láttam már elég embert és elég szart, meg elég szar embert (bocs) ahhoz, hogy nem ugrok minden véleményre, hogy "jaaa, tényleg, igazad van".

Meg még azért is fontosnak tartom mindezeket leírni, hogy a poszt linkjét elmentve bármikor azt tudjam mondani egy laza hivatkozással, hogy "bocs, de én szóltam".

Talán még annyit, hogy az igazán fontos dolgok a család, a barátok, meg a hobbi (erről is lesz egy példabeszédem), és ha jól belegondolunk, a szeretteinkkel töltött idő nagy része nem arról szól, hogy megváltsuk a világot, hanem hogy kiélvezzük azt a kevés időt, ami adatott nekünk ebben a földi paradicsomban. Vagy pokolban, értelmezés kérdése.

Hát - bár alaptétel volt az iskolában, hogy háttal nem kezdünk mondatot, de e tekintetben is a Nádasdy Ádám-féle nyelvértelmezést vallom a magaménak - ennyit akartam elmondani, így kezdésként. 

Ha igazán élvezni akarjátok az életet, ne nézzetek tévét, ne hallgassatok rádiót és ne olvassátok az internet ezernyi szarságát, főleg ne blogokat (leszámítva azok kb. 2%-át). Végül is, több ezer évet kibírt az emberiség internet nélkül, jobbá meg ez sem fogja tenni.

Valahogy mindig sikerül úgy járnom, hogy akkor intézek teljesen általános, hétköznapi ügyeket, amikor valamiért megbolondulnak az emberek.

Vártam már a legnagyobb karácsonyi csúcsforgalomban egy mobilszolgáltató üzletben, céges ügyet intézve, és tavaly, szintén karácsony előtt hiába akartam futárt rendelni egy fontos céges küldemény kézbesítéséhez, mivel az egész város haszontalan bigyókat küldözgetett egymásnak.

Ma is így jártam, amikor a Bécsi úti Intersparban intéztem a szokásos, hétvégi bevásárlást. Először nem is értettem, miért az Üveghegyen túl kell parkolnom, és miért nincs egyetlen bevásárlókocsi sem a bejáratnál, aztán persze leesett, hogy hiszen napok óta másról sem szól a hazai, médiának nevezett izé, mint arról, hogy jééé, tél van, és havazni fog.

Az üzlet bent is a kinti hangulatot árasztotta, magyarán tarrá volt fosztva a bolt, a kenyeres polcokon jó, ha nyolc darab cipó árválkodott, de például élesztő egy darab sem volt ott, ahol lennie kellett volna.

Mindehhez fontos hozzátenni, hogy Budapestre kemény tíz centi havast jósoltak, jósolnak, most 23:07-kor havat csak az Eurosporton látni egy spotban, szóval elképesztő szükségállapot van, na.

Jó, persze felnőtt egy generáció, amelynek a '86-'87-es tél már csak történelem, de könyörgöm, hat-nyolcmillió polgár él ebben az országban, akiknek legalább emlékezniük illene, hogy télen alapértelmezett a hóesés, meg az, hogy a leesett hó egyszer el is olvad. (Most arról nem is beszélve, hogy nagy Budapest és gyakorlatilag egész Magyarország téli közútkezelése évtizedek óta az olvadásos technikára épül, azaz a fontos emberek lakhelye környékén flangál egy-két hókotró-sózó, a többiek meg majd csak elboldogulnak valahogy. És azt már csak tényleg a rossz májam miatt teszem hozzá, hogy "a közútkezelő felkészült a télre" mondat minden értelmes magyar ember számára azt jelenti, hogy ne adja isten a hóesést, mert akkor ki kell menni a gépekkel az utakra, de hát se gázolajra, se sóra nem telik, úgyhogy éljen a globális felmelegedés.)

De vissza a népi reakcióra (hehe, ez most tök félreérthető...). Szóval ki tudja, miért őrül meg a magyar, ha csak a lehetősége is felsejlik annak, hogy 24 vagy 48 órán keresztül nem vehet magának kenyeret, meg citromos sört (broáf... bocs, de ez utóbbitól okádnom kell).

A kedvenc esetem az elmúlt évek valamelyike, amikor március 15. szombatra esett -  pénteken alig tudtam egy liter tejet venni, mert mindenki teli bevásárlókocsikkal szaladgált, mint egy légitámadás előtt. Úgy, hogy vasárnap már mise helyett is szórhatta a nép a pénzét, mert minden bolt nyitva volt.

Miközben a tél Ablak-Zsiráf szerinti definíciójának felfogása is gondot okoz a többségnek, bennünk magyarokban valahogy működik az elmúlt ezer év minden nélkülözése, és ezerszeresen be akarjuk biztosítani az életünket, vagy pontosabban: a fogyasztás nevű részét.

Nyilvánvaló, hogy a médiaizé keményen benne van a buliban - az sem kizárt, hogy a kereskedők nyomják nekik a zsetont, egy kis forgalomemelkedésért -, de nem kezdek médiaherótozásba, mert egyrészt nem vagyok jobbikos, akik szerint az idegenszívűek delejeznek a képcsövön keresztül, másrészt meg van egy jóval egyszerűbb és fontosabb gondolatom, javaslatom ezzel az egész felfújttal kapcsolatban.

Szóval csupán annyit kellene tenni  - szerény véleményem szerint, mert véletlenül sem kívánok beállni a blogmegmondók sorába -, hogy mindenki előveszi a józan paraszti eszét, a saját és felmenői tapasztalatát (vagy a sejtszintű emlékezést, az Univerzum segítő szeretetét, az Isten FAQ-ját/GYIK-ját, kinek mi tetszik), és mielőtt bármit tenne, egy perc alatt - borotválkozás, zuhanyozás, kakálás, elmélázás, stb. közben - végiggondolja, hogy mi az ésszerű. (És most direkt nem kezdek el gonoszkodni, hogy az ésszerű szó leírása hány honfitársunknak - köztársasági elnöktől felfelé - okozna gondot...)

Még csak véletlenül sem gondolok bonyolult dolgokra, csupán olyanokra, mint hogy ha kint 25 fok van (igen, Celsiusban), akkor nem veszel nagykabátot, meg például, ha éhes vagy, eszel, ha szomjas vagy, iszol, ha feszül a hólyagod, elmész pisilni, szóval hogy segítsek: a tíz centi hó egy nagyvárosban gyakorlatilag semmi. Az üzletek ellátása nem fog akadozni,  a rohadt kapitalisták amúgy is felkészültebbek, mint mi mindannyian, úgyhogy holnap is lesz lágy kenyér a boltban, ha nagyon akarod, még szőlő is, de azt ne vedd meg, ha nem akarsz hígfosást kapni a tartósítószerektől.

Összességében tényleg csak annyit kívánok mondani, hogy ez az élet nevű valami egyáltalán nem bonyolult, és nekünk mindannyiunknak megvan hozzá a képességünk, hogy teljesen normális mederben tudjuk tartani a dolgokat.

Már most szólok,hogy nyáron meg rohadt meleg lesz. Ha nem is hónapokon keresztül, de legalább egy-két hétig.